A kapitalizmus megkövesedett élettereiben senyvedő kritikus alkotók számára nem törvényszerűen derogál belépni a politikai játéktérbe, hogyha ezzel hatással lehetnek erre az erőtérre, és így elősegíthetki a pozitív irányú változást a társadalomban is. Hasznos és időszerű lenne egy gyakorlati rendszerkritikus paradigma megszületése, amivel a reflexiót és a tudatosságot beültetnénk a politikai aktivitásunkba. Egy részben anarchikus pozícióból az egyéni szabadságot képesek lehetünk elképzelni egy igazságos társadalmi berendezkedésen belül. Ez a berendezkedést nem egy állandó, megingathatatlan, megcsontosodott rendszerként, hanem egy folyamatosan változó, a körülményekhez igazodó, decentralizált társadalmi szervezetként képzelhető el. A legfontosabb XXI. századi körülmények pedig, amikre egy anarchikus, autonomikus, alternatív közösségi törekvésnek reagálnia kell:
1. A globális ökológiai válság
2. A kapitalizmus krízisével járó katasztrófák
3. Az áthidalhatatlannak tűnő társadalmi ellentétek
4 Az egyén belső, pszichés neurózisai, melyeket a társadalmi igazságtalanság állít elő
A zöld és a vörös radikális összetalálkozása, majd szimbiózisa az ideológiai palettán - így jellemezhetjük az anarchizmus zöld frakcióját, mely elvek hazai képviselőinek száma a statisztikai hibahatár mezsgyéjén stagnál társadalmi jelenünkben. Az irányzat örökölte a vörös állhatatosságát, kitartását és emberségességre törekvését, annyi különbséggel - az erőszak gyakorlati alkalmazását illetően - hogy a társadalmi változást nem minden áron, hanem ELSŐSORBAN BÉKÉSEN akarja elérni. A zöld elvekkel kiegészülve a forradalmi gondolkodás alapvetően írja felül az uralkodó ideológiai nézeteket: mértéke nem az egyes ember, csoport vagy nemzet, hanem a természet és az ember ökológiai egysége. Aki a zöld anarchia elveit képviseli, egyedüli urának a természetet ismeri el, nem pátoszba öltöztetett, idealizált és istenített emberi alakokat. A politika a közösségi cselekvés elve és módszertana: itt az idő nem önző érdekből, hanem az élet fennmaradásáért cselekedni.
Roppant nehéz helyzetbe kerül az ellenállás, a hatalomgyakorlók, munkavállalók, ill. a valóság felé tanúsított érdektelensége miatt. Eddig a Parlament előtt állva, az MTVA épülete felé menetelve még volt relevanciája annak a rigmusnak, hogy: "KONZULTÁLNI JÖTTÜNK" - a továbbiakban nincs. Az ellenállás gyakorlati lehetőségeinek horizontja beszűkült. Látványos, agresszív cselekedetekkel tudunk csak figyelmet kivívni, amelyeknek konkrét társadalmi, politikai célja van. Ilyen a sztrájk, ilyen a demonstráció és a művészeti akciók is. Ki kell provokálnunk a társadalmi változást! Le kell váltanunk egy korrupcióra épülő, autoriter rendszert; egy szolidaritásra épülő, igazságos rendszerre.
Bármilyen illúzióromboló is, egyéni és kollektív szuverenitásunk alapja az a keserédes felismerés, hogy: magunkon kívül senkiben sem bízhatunk, senkire sem számíthatunk igazán. A gyermeki ősbizalom elvesztésének traumája inspirálja leginkább az egyéni autonómiát: rájövünk, hogy terveink egyedül akkor valósulnak meg a kívánt hatásfokokon, ha mi magunk visszük vásárra a bőrünk. Ezzel párhuzamosan, közösségi autonómiánkat akkor kezdjük el felépíteni, mikor rájövünk, hogy: a képviseleti rendszer állami szinten sem működik; a politikusok, a pártok, és a bürokratikus intézményrendszer sem minket, és a mi életvilágunk szükségleteit és igényeit hivatottak kielégíteni, pusztán az uralkodó elitét.
Masszívan mérhető része a társadalomnak az, amelyik ki óhajtja fejezni - a reprezentatív rendszeren belül - az elégedetlenségét.
Tekintetem ismét a lázadáskultúra távlatai felé fordítom. Jól kimutatható tendencia: a rendszerkritikus mozgalmak és művészeti alkotóközösségek tevékenységének felélénkülése a kultúra alulról szerveződő, alternatív regiszterében. A cikk részben más, párhuzamos szövegek reflexiója is, és a kulturális ellenállás kortárs szöveganyagának meta-olvasata. Az egyik ilyen szöveg, amely érdeklődésünk fókuszába került: "Az autonómia felé" [Nefelejcs Gergő] címet viselő vitaindító cikk. Nem is kiváltképp törekednénk a textus széleskörű referálására, inkább két, a szövegben felbukkanó probléma kifejtését eszközöljük.
1. ELLENZÉKI TÖMB vs. DECENTRALIZÁCIÓ
Első ízben azt, hogy az írás az ellenzéki (azaz a központi hatalom perspektívájából kieső, ellenkulturális) mozgalmakat "ellenzéki tömbként" definiálja. Itt kerül a képbe a DECENTRALIZÁCIÓ, hiszen valójában nem beszélhetünk homogén ellenzéki közegről, csupán sok, kisebb, autonóm mozgalomról és csoportosulásról, amelyek talán a rendszerkritikus attitűd mentén közös nevezőre találhatnak, de egységük realitását még nem támasztotta alá egy valós esemény vagy megmozdulás sem. Az is biztos, hogy a "rendszer-ellenességnek" mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásában rendkívül változatos álláspontokat képviselnek.
A decentralizáció semmiképpen sem összetévesztendő a megosztottsággal. A megosztottság tekintetében is változást tapasztalhatunk - és az egyes regionális, vagy szociokulturális képletek közötti együttműködés kiváltképp a még nem intézményesült, szubkulturális kezdeményezések esetében jellemző. Erre kitűnő példa a Klu(B)éla utódkocsmáinak esete. Fiktív Béla-kocsmánk (alternatív kulturális terünk) anyagi csődje után, a belterjes anarchikus értelmiség több párhuzamos platformra szakadt, és ez a felaprózódás idővel a csoportközi konfliktusok csökkenésével járt. Gyakorlatilag a kaotikus társadalmi formáció hálózatosodásának vagyunk tanúi. Ez azt bizonyítja, hogy a decentralizáció - kedvező esetben - a mozgalmi tevékenységek differenciáltságát idézheti elő, tehát, hogy a csoport belső struktúrája a szimbolika és a funkció szintjén tökéletesedik. A tevékenységi körök elkülönülnek, és az egyes törekvések szervezettebbé, s így hatékonyabbá válnak.
Az előző cikk allúziójaként: az ellenzéki csoportosulások hatékony együttműködését és fejlesztését részben a rendszerváltozás folyamatainak kritikai értelmezése teszi lehetővé. Az államszocializmus radikálisan átalakította a társadalmi formációkat és a közösségeket. Az állam a spontán kialakuló csoportokat szétzilálta, és újakat hozott létre, melyeknek fókuszába a rendszerhű, szocialista identitás került. A rendszerváltás sikertelenségének okai között a valós társadalmi formációk hiányát is megemlíthetjük. [Csak példaként egy rokon, posztszocialista ország, Lengyelország esetében a keleti befolyás csökkenése azért eredményezhetett valódi változást, mert a lengyel lakosság kb. 90%-a az ellenzékhez tartozott. Ezzel szemben, Magyarországon az ellenzéki törekvések, a szamizdat-kultúra - legnagyobbrészt a kor cenzúrájának okán - peremjelenség volt (ide tartozott pl. a Szétfolyóirat, az Artpool Hálózat, a Rajk butik, majd az egyre inkább politikailag liberálisan tematizált Demszky-féle vonal). A rendszerváltozás lehetőséget teremtett az ellenzéki mozgalmak intézményesülésére és néprétegek mobilizálására - azonban az ellenzékiség ekkor még gyerekcipőben járt.
A foglyul ejtett állam bürokratikus fikciójának formáit lerombolva tör utat magának a fiatalság, és követeli osztályrészét a döntéshozatalban. Végre nem csak szavakról beszélünk, hanem TETTekről is. Az Alkotmány utcában egybegyűlt két-háromezres tüntetőcsoport közt hús-vér emberek sorakoztak, hiteles figurák, akik semmilyen politikai frakciónak nem bábjai. Változásra éhező kreatív tömeg, amely képes megfogalmazni kora, közege problémáit, kritikával közelít az információkhoz - így tehát tudatosan törhet föl a föld alól és mobilizálhatja magát. A diákok autonóm módon szerveződtek, a digitális forradalom és a korszerű aktivizmus eszközeivel éltek, és megüzenték a kormányhatalomnak, hogy: NEM HALLGATNAK EL, AMÍG PÁRBESZÉDRE NEM BÍRJÁK A DÖNTÉSHOZÓKAT.
A kortárs pártpolitika legfőbb kulturális tanulsága az, hogy: nincs létjogosultsága "jobb" és "bal" oldalról beszélni - ezek elméleti kategóriák maradtak csupán, és a gyakorlatban csak kizsákmányolók és kizsákmányoltak vannak. A szükségszerű cselekvés, melyet a társadalmi problémák megoldásakor alkalmazunk, gyakorta túlmutatnak a normatív és erőszakmentes kereteken. Mert a fájdalmas igazság az, hogy a kényelmes de fenntarthatatlan tunyultságból néha már csak a traumák mozdítanak ki - az ERŐSZAK bizonyos helyzetekben szükségszerű, de CSAK AKKOR, ha az élet védelméért, és nem önző akaratunk kielégítéséért tesszük. Mondok egy példát: ha van egy fájó fogad, sokszor a foghúzás a megoldás. Nem kellemes, belesajdul a pofád, napokig kába vagy... de bármennyire is radikális változás ment végbe rajtad: EZ volt AZ EGYETLEN HATÉKONY MEGOLDÁS... Fájt, de a túlélésed és az életminőséged javítását szolgálta...
