Az autonómia személyes és kollektív jelentésrétegeiről

Bármilyen illúzióromboló is, egyéni és kollektív szuverenitásunk alapja az a keserédes felismerés, hogy: magunkon kívül senkiben sem bízhatunk, senkire sem számíthatunk igazán. A gyermeki ősbizalom elvesztésének traumája inspirálja leginkább az egyéni autonómiát: rájövünk, hogy terveink egyedül akkor valósulnak meg a kívánt hatásfokokon, ha mi magunk visszük vásárra a bőrünk. Ezzel párhuzamosan, közösségi autonómiánkat akkor kezdjük el felépíteni, mikor rájövünk, hogy: a képviseleti rendszer állami szinten sem működik; a politikusok, a pártok, és a bürokratikus intézményrendszer sem minket, és a mi életvilágunk szükségleteit és igényeit hivatottak kielégíteni, pusztán az uralkodó elitét.

A hazai anarchista közeg főként a társadalom "különutasainak", a deviáns karaktereknek gyűjtőhelye. Életmód-stratégiáink átmenetet képeznek az összeomló kapitalista világrend és a megfoganó új között. Fél lábbal még a múltban vagyunk, nyalogatjuk a társadalmi igazságtalanság karcolta sebeket; fél lábbal pedig már a jövőben, látni vélve valamely utópia vagy disztópia vízióit. Nehezen találunk vissza az alkotó jelenbe, ahol lehetőségünk nyílik önmagunk tényleges, hatékony képviseletére.
Véleményem szerint, az anarchistáknak nem elsődleges céljuk, hogy megdöntsék a kapitalizmust. A kortárs tendenciákból világosan látszik, hogy a kapitalizmus hanyatlik. Premier plánból nézhetjük végig összeomlását. A társadalom rendszerkritikus érájának, s kiváltképp az anarchistáknak azokat az egyéni és kollektív alternatívákat kellene megtalálniuk, amelyek átsegíthetnek bennünket a többdimenziós (politikai, társadalmi, morális, identitásbeli stb.) válság időszakán, és programot adhatnak egy új, formálódó rendszerben a felelős társadalmi cselekvésre (azaz a politikára).
A pártpolitikában, és a hagyományos politikai oldalakban rejlő identitáslehetőségek mára megkopottá, elavulttá váltak. Az ilyen konyhanyelvi politizálás alapvetően destruktív a közösségekre nézve: mert ugyan a szónokok és strómanok tisztában vannak szavaik súlytalanságával - hogy nem többek túlharsogott retorikai szólamoknál - de az átlag állampolgár ezt nem, vagy csak nehezen ismeri fel. Ő valódi eredményeket remél - ez magyarázza hitét és kitartó támogatását - de olcsó közhelyeket és félmegoldásokat kap csak cserébe. Mindehhez jön még a tények elkendőzése, a félretájékoztatás, az egyre nagyobb szintű beavatkozás az állam részéről a mindennapi életbe, míg végül ott tartunk, hogy a rendszer, amely a szociális biztonságot hivatott megteremteni, az egyén ellenségévé válik, tömeges depresszió, anómia, paranoia, téveszmék járvány szintű megjelenését vonva magával.

A rendszerszintű letargiából való KITÖRÉS csak akkor történhet meg, ha felismerjük magunkat, mint CSELEKVŐ AKTORt. Ha van célunk, ha tetteinknek iránya van, akkor nem szorulunk az államot foglyul ejtő uralmi elit strómanjaira. A valódi lokális közösségek - amelyek nem csak névleges földrajzi realitások, mint az állam* - önrendelkezése: szervezettségük függvénye.** Akkor válunk autonómmá, ha nem kell az államapparátus kínálta identitáslehetőségeket hajkurásznunk, hanem kritikai és aktív szereplői vagyunk közösségünk kulturális, gazdasági stb. karakter-építésének. Rendszerváltoztatási potenciál csak az erős, jól szervezett közösségekben van. A polgári öntudat nagykorúságba segítheti a társadalmat. (Hiszen az állambácsi, és a multi az apapótlék, aki biztosítja az életbenmaradás minimumát, megmondja mit csinálj, és cserébe státuszban tart.) A bérmunkásoknak szövetkezniük és vállalkozniuk kell, hogy önálló gazdasági potenciált szerezzenek. Nem várhatjuk mindig a tőkésektől a pénzt, meg kell tanulnunk magunknak megteremteni közösségünk anyagi feltételeit.
Így aztán most itt vagyunk a két világ - a kapitalizmus és az autonómia - mezsgyéjén. Legtöbben bérmunkával tartjuk fenn magunkat, és mellette szervezzük közösségünk, aktivizáljuk civil potenciálunkat. Ez azt jelenti, hogy: 200%-ot teljesítünk. Az állam érdeke, hogy továbbra is cselekvőképtelenek maradjunk, konzerváljon a kispolgári nyomor... szüljünk gyereket, aztán szoruljunk az állam támogatására - generációkon átörökítve a szolgasorsot. A mi érdekünk pedig az, hogy biztosítsuk gazdasági önállóságunkat. Ez egyedül akkor nem fordul át a jelenlegi, uralkodói logikába, ha nem felhalmozzuk a tőkét, hanem az energiaforrások áramlásának befolyásolására fejlesztünk ki képességet. Nyilván mindenképp szükség van indulótőkére, azonban a közösségi finanszírozás előnye, hogy ezt nem egy embernek kell kitermelnie. Együtt többek lehetünk... akkor is, ha nem mi vagyunk a többség, "csupán" a jelenlegi, fenntarthatatlan rendszert érdemben kritizáló, és annak ellenálló kisebbség.

* Névlegesek, hiszen a határok önkényesen lettek meghúzva, le lettek sakkozva az uralkodó közösségek között. A nemzetállam logikája már ott megbukik, hogy az etnikai határok nem esnek össze az államhatárral. A megoldás nem ennek a "hibának" kiküszöbölése, a népesség homogenizálása, hanem a sokszínűség tisztelete és megőrzése.

** Az etnikai kisebbségeknél is azt láthatjuk, hogy azok a népcsoportok, ahol volt jól differenciálható értelmiség, - természetesen az adott rendszer autoritásának függvényében - inkább integrálódtak, míg amelyeknél ez nem volt jelen, a többségibe olvadtak (asszimilálódtak, azaz a beépülés során elvesztették sajátos jellegüket). A párhuzam abban nyilvánul meg, hogy az anarchisták kulturális kisebbséget alkotnak a jelenlegi rendszerben, a diktatorikus állam pedig asszimilációs potenciállal bír.