Ellenzéki decentralizáció

Masszívan mérhető része a társadalomnak az, amelyik ki óhajtja fejezni - a reprezentatív rendszeren belül - az elégedetlenségét.

[Vajda Robi, 2017]

Tekintetem ismét a lázadáskultúra távlatai felé fordítom. Jól kimutatható tendencia: a rendszerkritikus mozgalmak és művészeti alkotóközösségek tevékenységének felélénkülése a kultúra alulról szerveződő, alternatív regiszterében. A cikk részben más, párhuzamos szövegek reflexiója is, és a kulturális ellenállás kortárs szöveganyagának meta-olvasata. Az egyik ilyen szöveg, amely érdeklődésünk fókuszába került: "Az autonómia felé" [Nefelejcs Gergő] címet viselő vitaindító cikk. Nem is kiváltképp törekednénk a textus széleskörű referálására, inkább két, a szövegben felbukkanó probléma kifejtését eszközöljük.

1. ELLENZÉKI TÖMB vs. DECENTRALIZÁCIÓ
Első ízben azt, hogy az írás az ellenzéki (azaz a központi hatalom perspektívájából kieső, ellenkulturális) mozgalmakat "ellenzéki tömbként" definiálja. Itt kerül a képbe a DECENTRALIZÁCIÓ, hiszen valójában nem beszélhetünk homogén ellenzéki közegről, csupán sok, kisebb, autonóm mozgalomról és csoportosulásról, amelyek talán a rendszerkritikus attitűd mentén közös nevezőre találhatnak, de egységük realitását még nem támasztotta alá egy valós esemény vagy megmozdulás sem. Az is biztos, hogy a "rendszer-ellenességnek" mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásában rendkívül változatos álláspontokat képviselnek.
A decentralizáció semmiképpen sem összetévesztendő a megosztottsággal. A megosztottság tekintetében is változást tapasztalhatunk - és az egyes regionális, vagy szociokulturális képletek közötti együttműködés kiváltképp a még nem intézményesült, szubkulturális kezdeményezések esetében jellemző. Erre kitűnő példa a Klu(B)éla utódkocsmáinak esete. Fiktív Béla-kocsmánk (alternatív kulturális terünk) anyagi csődje után, a belterjes anarchikus értelmiség több párhuzamos platformra szakadt, és ez a felaprózódás idővel a csoportközi konfliktusok csökkenésével járt. Gyakorlatilag a kaotikus társadalmi formáció hálózatosodásának vagyunk tanúi. Ez azt bizonyítja, hogy a decentralizáció - kedvező esetben - a mozgalmi tevékenységek differenciáltságát idézheti elő, tehát, hogy a csoport belső struktúrája a szimbolika és a funkció szintjén tökéletesedik. A tevékenységi körök elkülönülnek, és az egyes törekvések szervezettebbé, s így hatékonyabbá válnak.
Az előző cikk allúziójaként: az ellenzéki csoportosulások hatékony együttműködését és fejlesztését részben a rendszerváltozás folyamatainak kritikai értelmezése teszi lehetővé. Az államszocializmus radikálisan átalakította a társadalmi formációkat és a közösségeket. Az állam a spontán kialakuló csoportokat szétzilálta, és újakat hozott létre, melyeknek fókuszába a rendszerhű, szocialista identitás került. A rendszerváltás sikertelenségének okai között a valós társadalmi formációk hiányát is megemlíthetjük. [Csak példaként egy rokon, posztszocialista ország, Lengyelország esetében a keleti befolyás csökkenése azért eredményezhetett valódi változást, mert a lengyel lakosság kb. 90%-a az ellenzékhez tartozott. Ezzel szemben, Magyarországon az ellenzéki törekvések, a szamizdat-kultúra - legnagyobbrészt a kor cenzúrájának okán - peremjelenség volt (ide tartozott pl. a Szétfolyóirat, az Artpool Hálózat, a Rajk butik, majd az egyre inkább politikailag liberálisan tematizált Demszky-féle vonal). A rendszerváltozás lehetőséget teremtett az ellenzéki mozgalmak intézményesülésére és néprétegek mobilizálására - azonban az ellenzékiség ekkor még gyerekcipőben járt.

Szintén kevésbé hangsúlyozott vonatkozása e többszólamúságnak a vidéki és a városi ellenzéki éra feloldatlan ellentéte. Ennek a negatív korrelációnak sematikus képét a szélső jobb- és bal politikai vonalak preferenciája adja. Nagy vonalakban az, hogy a politikai döntéshozatalban reprezentálatlan rétegek látszólag szemben állnak egymással, de a maga nemében mindkét pólus egyértelműen túlidealizált. A legutóbbi alkalom, amikor sikerült meghaladni ezt az ideológiai kétpólusúságot: a 2006-os eseménysorozat volt, mely szintén reflektálatlan maradt. A résztvevők ellen - főleg a baloldali, antifasiszta szegmensen belül - koncepciós perek folytak, és ugyan a központi hatalom fórumain ez gyakorlatilag tabu alatt áll, mondhatjuk, hogy a forradalmi mozgás baloldali vezéregyéniségeit továbbra is nemzetbiztonsági kockázatként kezelik a "rend"fenntartó erők, míg a másik oldal most hatalmat gyakorolhat. Azok, akik a forradalom eljövetelét kizárólag az urbánus proletariátus öntudatra ébredésében látják, azok megfeledkeznek az agrárforradalomban és a vidéki elégedetlenségben rejlő lázadási potenciálról.
Itt van ugyanis annak is az ideje, hogy a vidék-falu kérdésről ne csak a szentimentális konzervativizmus hamis idillizmusának, és a liberalizmus felmentő szociologizmusainak nyelvén lehessen beszélni. Teljesen magától értetődő, hogy senki sem szeret egy út szélén hagyott, hosszú távon halálra ítélt településformában élni, ahol az anyagi és kulturális lehetőségek ritkásak és szegények. A halódó falut, és a halódó közép-kelet-európai falvakban passzív dühbe forduló elégedetlenséget be kell emelni a radikális, rendszerellenes beszédbe, és fel kell ismerni, hogy a sokszor lesajnált vidékben is megvan a potenciál arra, hogy a rendszerrel szemben fogalmazza meg magát.
Ehhez a materiális alap megvan, a karakteresen és célzottan „vidéki” mozgalom viszont hiányzik. Jelenleg nincs tehát reális esély arra, hogy „a falu bekerítse a várost”, vagy hasonlók, ehhez affirmatív, életigenlő, és tudatosan antikapitalista falusi-vidéki mozgalomra lenne szükség. Éppen ezért ki kell hangsúlyozni, hogy egyelőre a faluról való beszédmódok megváltoztatása lenne a fontos, illetve a különböző mozgalmi közösségek figyelmének arra való felhívása, hogy az urbano-elitizmus megengedhetetlen zsákutca akkor, mikor a másik oldalon az állam, a tőke, és a kulturális-ideológiai elnyomó apparátusok megbonthatatlan Szent Szövetsége áll. Azt kell elérni ebben a kérdésben, hogy legalább a rendszerellenes-radikális miliő ne ragadjon bele a meditatív-szociologizáló, vagy konzervatív-idealizáló beszéd-sémákba (bár jelen esetben nyilván előbbinek van nagyobb realitása, és éppen ezért: nagyobb veszélye). Ha ugyanis a forradalom, mint annyiszor, hátrahagyja – kimondva, vagy kimondatlanul azért, mert letesz róla, mert elmaradottnak, a társadalmi ortodoxia védőbástyájának tartja – a falut, a vidéket: akkor a falu, a vidék is hátrahagyja a forradalmat, ennek pedig társadalmilag ott, ahol a falu még reális tényező, katasztrofális következményei lehetnek.

2. DIGITÁLIS HÁLÓZATOSODÁS vs. UTCAI PROTESZTER-HÁLÓZAT
Nem tagadva, hogy mi valamennyien, akik az anarchista narratíva korpuszát formáljuk, részben saját idealizmusunk, (anti)utópiánk foglyai vagyunk; felhívjuk a figyelmet arra, hogy fotel-forradalmárok ezt a state capture állapotot, ezt az elbutult diktatúrát nem dönthetik meg. Az anarchikus aktivizmus legfőbb eszköze: az utcai akció. Még egyesek olyan obszcén elragadtatással forgatják a Marxot, akár egy pornográf kötetet, mások napi szinten a kulturális ellenállás utcai terepén dolgoznak, és ki vannak téve a legális erőszakszervezetek vegzálásának. Mi akciókat szeretnénk látni. TETTEKET AVITT SZAVAK HELYETT!
Az identitás dimenziójában: az ellenzék akkor válhat egységgé, ha kollektívája realitását közös élmény igazolja. Ez az élmény nem lehet olyan szimbolikus médiaesemények sorozata, mint az előbbi rendszerváltási kísérlet. Látványos és formabontó akciókra van szükség, melyek szétfeszítik a kapitalista játéktér valós és ideológiai sablonjait. Médiaheckek és utcai heccek rázzák meg a hazai közvéleményt! A botrányok traumája új minőséggé formálja a közösségeket, ha az események hevében mérlegre kerülnek morális értékeink.

Az autonómia felé vezető út csak akkor képzelhető el, ha mi magunk változtatjuk meg a játékszabályokat. Ha felelősségteljesen cselekszünk, egymásban bízva, akkor senki nem vonhatja kétségbe tetteink horderejét.

 Radnóti Ádám - Kökény Kármen Ildikó