Alternatívák a kapitalizmus apokalipszisén

A kapitalizmus megkövesedett élettereiben senyvedő kritikus alkotók számára nem törvényszerűen derogál belépni a politikai játéktérbe, hogyha ezzel hatással lehetnek erre az erőtérre, és így elősegíthetki a pozitív irányú változást a társadalomban is. Hasznos és időszerű lenne egy gyakorlati rendszerkritikus paradigma megszületése, amivel a reflexiót és a tudatosságot beültetnénk a politikai aktivitásunkba. Egy részben anarchikus pozícióból az egyéni szabadságot képesek lehetünk elképzelni egy igazságos társadalmi berendezkedésen belül. Ez a berendezkedést nem egy állandó, megingathatatlan, megcsontosodott rendszerként, hanem egy folyamatosan változó, a körülményekhez igazodó, decentralizált társadalmi szervezetként képzelhető el. A legfontosabb XXI. századi körülmények pedig, amikre egy anarchikus, autonomikus, alternatív közösségi törekvésnek reagálnia kell:

1. A globális ökológiai válság

2. A kapitalizmus krízisével járó katasztrófák

3. Az áthidalhatatlannak tűnő társadalmi ellentétek

4 Az egyén belső, pszichés neurózisai, melyeket a társadalmi igazságtalanság állít elő

Nem tagadva, hogy az anarchia nem a kor realitása, hanem jövőkép, törekvés és teleológia; elismerhetünk bizonyos anarchikus tevékenységeket, amik a pozitív irányú változás, az áhított uralomnélküliség felé mutatnak. Hatalom, potenciál nem pusztán lehetséges, hanem elengedhetetlen feltétele az egyén és a társadalom megváltoztatásának. Az egyéni hatalom, a képesség arra, hogy változtassunk: abból a tanulható attitűdből fakad, hogy képesek vagyunk önző vágyaink és ösztönös késztetéseink belső uralmától megszabadulni. Az uralom megfojtja a kreatív, optimista, újító energiákat. Egy közösség hatóereje pedig abban méretik, hogy képes-e integrálni a különböző nézőpontokat és egyéniségeket egy produktív, alkotó egészbe. Ehhez pozitív identitás-lehetőséget kell kínálnia a közösség valamennyi tagja számára. 

Ez a világ azért nem annyira szűk, és elviselhetetlen, mert még látni lehetőséget az örömre és a boldogságra, mégha ezt kemény harcok árán is kell elérni. Aki nem így gondolja, az érzelmileg és/vagy intellektuálisan ellustult, vagy kiégett... esze ágában sem áll feláldoznia kényelmét saját sorsa beteljesítéséért, és egy igazságosabb világ felépítéséért. Az ilyen lét haszontalan árnyék-tevékenység, ami kikerüli a létezés valóságát: a folyamatos, szükségszerű konfrontációt és találkozást az idegen - egyénen kívüli - impulzusokkal. Az idegenség nem negatív minőség. Csak a nárcisztikus, egocentrikus személyiség képes elhitetni magával, hogy már minden lényeges információja megvan a világról, és világképe szilárd és megingathatatlan szellemi talapzaton áll. Csak a balga etnocentrikus véli úgy, hogy valahová születettsége előjogokkal ruházza fel máshová születettekkel szemben. Felesleges félni attól, hogy valaki "legyőzi" bennünk féltve és kevélyen őrzött személyiségünk - hiszen az élet csupa sebzés... sörétek repülnek mindenhonnan... a létezés első sorban nehéz, és fájdalmas dolog. Kínok közt jövünk a világra, és az utolsó halálhörgés elhangoztáig folyamatosan változunk. Távolodunk, vagy közeledünk a beteljesedéshez, mikor

TÁBLÁRA ÍRVA

NYAKUNKBA AKASZTJÁK

TÖRTÉNETÜNK

Nehéz megtalálni a helyes módszereket a rendszerkritikus attitűdök hiteles politikai képviseletéhez, gyakorlatához. A lázadás egy ferde mosollyal kezdődik, eldöntve, hogy a kor cinizmusa ellenére nem fogunk olyan világban élni, aminek nem lehet beleszólásunk az alakulásába - vagy módszeres kritika alá vetjük ennek a gondolatrendszernek az elméleti alapzatát, ami ezt a "világ-képzetet" táplálta; vagy létrehozunk egy párhuzamos világot. A kulturális ellenállásnak ez a két módja létezik. Az első: meghaladás, szintézis; a második: elszigetelődés. Az élet nem csak lehetőség, hanem felelősség is. Törekednünk kell arra, hogy a problémákat ne takargassuk, hanem megoldjuk - mert a problémák keltette feszültségek erőszakot és nyomort táplálnak a társadalomban. A konfrontáció hasznosabb, mint az izoláció, és előbb-utóbb konszenzust szül. 

Az első kompromiszumot azonban az egyénnek kell meghoznia - fel kell számolnia magában az uralkodó, elhibázott individualizmus elvremdszerét. Be kell látnia, hogy produktivitása és teljesítménye abban csúcsosodik ki, hogy hogyan képes azt kamatoztatni a közösségen belül. És nem pusztán saját érdekcsoportja körében, hanem a sorsközösség (a végességben és gyarlóságban osztozó emberiség) egészében. Nincs értelme örökké a föld alatt tevékenykedni. De nem is kell feltétlenül beleártani magunkat a pártpolitikába. A szükséges amplitúdót, lendületet egy politikai váltáshoz, a civil aktivitás növekedése hozhatja el. Nem szabad elfogadni a minősíthetetlen politikai színvonalat - aki elég bátor véleményt formálni, az legyen bátor elvei gyakorlati megvalósításában is. A jelenlegi hazai politikai palettán két olyan erő van jelen, ami képes demonstrálni a kulturális ellenállás potenciálját, mégpedig: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, és a Sétáló Budapest (ami két újgenerációs, identitását kereső párt közös víziója).

Az MKKP - szubjektív értelmezés következik, a valósággal való párhuzamot tudatmódosítószerek okozzák - a NER által kisajátított államkassza megheckelése, egy radikális akcióművészeti csoport által. Zseniális, hiszen az ország olyannyira elmaradott, hogy az egész posztmodern esztétika és a kritikai tudomány ismeretlen a lakosság legalább 95%-a számára. Az intermédia és az alkalmazott társadalomtudomány harmonikus elegye - a Kutyapárt - ami attól lett valami, hogy képes volt integrálni számos nézőpontot az egyszerű alapkoncepcióba: jó, hasznos és vicces dolgokat kell tenni a társadalom pozitív irányú változásához. A Kutyapárt nem nagy elméleteket gyárt, hanem eszközt, módszert és inspirációt adni a jó ötletek megvalósítához a civil kezdeményezések számára. Sajnos bármit csinálni a jelenlegi kapitalista rendszerben, csak tőkével lehet... a nyitott jövő érdekében ezt a bekezdést itt lezárom.

A Sétáló Budapest a Négyszín egyike. A kortárs hazai palettán jelenleg politikailag leginkább tartalmát vesztett: zöld. Kilép a hagyományos pártpolitikai keretekből, hiszen civil kezdeményezés. Támogatói körét a Centrumnak csúfolt új generációs pártok aktivistáiból ([Momentum], Jobbik, LMP, MKKP) és a civil szakemberek köréből szerezte. Hogy mire viszi majd mindezzel, az még a jövő zenéje. Most áll össze a hangtani koncepció, egymásra talál a groove és a solo. Olykor, ha sikerül kizárnom korunk cinizmusát, hallok is néhány mintázatot eljövendő korok új dalaiból, amik sokkal inkább a természetet (a szférákat) üdvözítő himnuszok, mint aprópénzre váltható slágerek. A Sétáló Budapest egyenlőre népszerűtlen, mert szembesülésre késztet a civilizációs tettekkel, amiket igyekszünk eltakarni - ezzel tagadva a valóságot. Márpedig a bűnünk nagy, és ezért sokat is kell törlesztenünk. Én azok közé akarok tartozni, akik tesznek a tömeges pusztulás és nyomor ellen, akkor is, ha ebben a csapatban kevesen játszanak, és nem is szurkolnak nekünk túl sokan. Nem értem, és nem is fogadom el azokat, akik belenyugszanak az igazságtalanságokba.

Így válok magam is, anarchistaként savazóból szavazóvá, és politikailag aktív résztvevővé. Nem hiszem azt, hogy a kapitalizmus vagy a demokrácia a legmegfelelőbb társadalmi formációk a túlélésre. Nem hiszem azt, hogy akár a hagyományos jobb, akár a hagyományos bal, vagy ezeknek bármely ideológiai szélsőértéke alkotott már olyan államelméletet, amely a gyakorlatban sikeres modellként lett volna alkalmazható. Én úgy hiszem, hogy a megfelelő társadalmi keretek megálmodása korunk feladata. A rendszer kritikusainak bele kell ártaniuk magukat a politikába. A politikába, azaz: a közös cselekvésbe. Meg kell méretnünk magukat ezzel a képmutató és alattomos politikai atmoszférával. Szajhapártokkal, korrupciós gyakorlatokkal, és kirakat-elvekkel...