Kritikus dichotómia

A szomorú igazság az, hogy az ember élete feloldhatatlan ellentétek szövevényéből áll - nappal és éjszaka, születés és halál, boldogság és szenvedés, jó és rossz. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy az egyik felülkerekedhet-e a másikon, hogy a jó legyőzi-e a gonoszt, vagy az öröm a fájdalmat. Az élet csatatér. Mindig is az volt, és az is marad. és ha nem lenne így, az a létezés végét jelentené.

Jung: A tudattalan megközelítése

Kiindulási szöveg-szövetünk az emberi gondolkodás, vagy mindenesetre a nyugati kultúrlogika alapvetése. Jung a kollektív tudatalatti képzetek elemzésével jut erre a szentenciózus megállapításra, az antropológiában ennek az álláspontnak leghangsúlyosabb képviselője Lévy Strauss, a strukturalizmus atyja. Utóbbi az ember nyelvi képességét tette a kultúra legfőbb indikátorává, melyben - teóriája szerint - elsődlegesek a bináris oppozíciók, az alapvetően feltételezett ellentétpárok gondolati logikája, mely feltételezett emberi univerzálé. Olyan gondolkodásmódra vagyunk programozva, melyben a szélsőértékek egymásnak való ellentmondása evidencia.

Persze aki csak egy kicsit foglalkozott mondjuk etikával, az megtapasztalhatta ezeknek a fogalmaknak képlékenységét. Hogy mi a rossz, és mi a jó - ez az egyik legplasztikusabb gondolati séma - az a hétköznapi gondolkodásban legkevésbé szól ezeknek a minőségeknek a tartalmairól. Ez általában az ítélkező kulturális hovatartozásától függ. A kényelmes tömeg megszokta az ellentétek nyelvi logikáját, és ítélete a különböző végletek között mozog. A szociológusok kérdőívjei pedig még tudományos validitást is adnak ennek a mételynek. Mi közben tudjuk, hogy "Valójában csak a tudományos közösség egyes csoportjai közötti versenynek mint történeti folyamatnak az eredménye lehet, hogy elvetnek egy addig elfogadott tudományos elméletet, és elfogadnak egy újat" (Kuhn) - még mindig tartja magát az általánosan elfogadott nézet, hogy a társadalomtudományos vizsgálat "igazságokról" szól. Képzelt igazságokba kapaszkodni, azokkal bizonygatni vélt erkölcsi fölényünket, könnyebb, mint elismerni a nézőpontok sokaságának és a tények képlékenységének relevanciáját.

E képzelt-képzett iGAZSÁGok azért is annyira fontosak a kor individualista emberének, mert ezekkel visszaigazolást nyer torzult identitása. Az erős egyéniség alapkritériumának sokan azt tartják, hogy az egyénnek szilárd meggyőződései és elképzelései legyenek a világról, a társadalomról, politikáról, vallásról stb. s hogy minden tettükkel és szavukkal ezzel konzekvensen érveljenek. Akiknek mániájuk a meggyőződéseknek, e fundamentalizmusnak való alávetettség, azok mindig a világ leigázottjai lesznek, hiszen a létezés mögött az örök változás munkál, ez hajtja a fejlődés motorját - legyen az természeti, társadalmi vagy kulturális...

Semmi sem elemibb, és "igazabb", mint a változás, a formák felépülése és leomlása - ez a lét kvintesszenciája. S e kor leghasznosabb előrelépése lehetne a DINAMIKUS FOGALMAK előtérbe kerülése a statikusak helyett. Ezt korábban az anarchikus logika elméleti és gyakorlati felvetéseivel demonstráltuk a blogban. Az ideológiai színtér vetületében ez a bizonyos "oldalakon" való felülemelkedés lenne. A fenti ábra az ideológiai aspektus egészét foglalja keretbe, melyben a liberális, a hagyományos és a radikális nézőpontnak egyaránt helye van. Én ezek közül első sorban a radikális megoldásokat vizsgálom. Ide tartoznak a politika - a társadalmi cselekvés - nem intézményesült formái, a szabad gondolkodók, művészek forradalmi gondolatai, gondolati innovációi, radikális reformkísérletei.

Egy egészséges politikai klímában a három, egymást kiegészítő nézőpontnak egyaránt helye van, és az individuumnak egyedi kulturális-társadalmi környezete szabja meg, merre pozicionálja magát. Ennek sikeres stratégiája abban érhető tetten, hogy nem meggyőződésekbe kapaszkodunk, a legkisebb ellenállás fele haladunk, hanem az alulreprezentált nézőpontot választjuk, amelynek képviseletével leginkább elősegíthetjük a rendszer funkcionális működését. A RENDSZER maga is dinamikus fogalom, differenciáltan strukturált, változékony egész, melynek komponensei kapcsolódnak egymáshoz. Egyik sem több, vagy kevesebb a másiknál - épphogy egymást kiegészítő gondolatmenetek, melyek feltételezik egymást. Akárcsak a jobb és bal agyfélteke melyek között a borsónyi tobozmirigy tudatalatti befolyásoló tényezője a radikális mediátor, az álmok és tudatalatti transzcendens kapcsolója.

Minden rendszer kudarcra ítélt, és ezzel párhuzamosan, magában rejti a főnixi megújulás lehetőségét. Ha a hagyományosan túlsúlyos jobb és bal oldali logika már összeférhetetlen, a radikális szárny tisztje, hogy az intézményes és legitim módszereket kikerülve tiszta lapot nyisson. Ezt a jó és rossz hagyományos dichotómiájának meghaladásával érheti el, tehát, ahogy pl. Kropotkin sugalmazza, hogy az úgymond jót, a követendőt a hasznos és szükségszerű tevékenységgel teszi egyenlővé. Mint ahogy a tudományos forradalmak dialektikájából kiolvashatjuk (Kuhn vagy Kedrov munkái alapján), a nézőpontok szintézise csakis az egyes elvrendszereken kívül, egy alternatív paradigmában valósítható meg, áll ez a jelenlegi politikai krízis feloldásának lehetőségére is. A csorbát nem lehet a parlamentáris kereteken belül kiküszöbölni. Radikális, reformer gondolkodásra van szükség, melynek alapja a demonstratív társadalmi aktivitás: legyen ez akár egy repülő utcakő, egy lángoló zászló, vagy egy médiaheck. Csakis a botrányos (Császi) forradalmi légkör képes kibillenteni az ellentmondásoktól disszociált társadalmat, mely mérlegre teszi a morális elveket, és megerősíti a kollektív identitást. A radikalitásban megtestesül az elemi ellentétek egymásrautaltsága.