A fantázia a képzelet infantilizmusa
A művészet társadalmi megítélésének sarokköve lehet a képzelet és a fantázia közötti reláció meghatározása. Mindkét esetben intuitív logikai műveletekről beszélünk. (Tehát olyan "sarlatánsággal", ami már nem fér bele a többségi társadalom materialista világképébe, amely pusztán racionális logikai műveleteket hajlandó fenntartások nélkül elfogadni.) A fantázia képesség arra, hogy a körülöttünk lévő világot a rációtól elvonatkoztatva átfessük, az értelmezést kiforgassuk a tényanyagból, és így az elménkkel alámerüljünk egy látszatvilágba, melyet megalkottunk, és faltól-falig ismerünk. A képzelet pedig az arra való intuitív képesség, hogy meghatározzunk olyan cselekvési stratégiákat, metódusokat, melyekkel a tényanyag megváltoztatható.
A fantáziálgatás a magányos elme eltévelyedése. Belső fal, kerítés, védőburok, mellyel az kilátástalan léthelyzetbe belecsömörlött egyén elszigeteli magát a valós problémáktól. A képzelet az a színtér, amely a külső és belső világok mezsgyéjén helyezkedik el. Valami, ami már kicsit a jövő. Valami, amibe integrálható mások intuíciója is. Máskülönben pl. egy drámai mű kontemplálója (értelmezője) elveszik az alkotói szándékban, bábbá válik. Ez a rendezőnek is terhes, hiszen ide-oda kell mozgatnia a bábjait, akár egy gyermek az ólomkatonákat. Az ismeretlen tényezők - így részben a cselekvők szabad akarata - az, ami életszerűvé tesz egy történetet. Ehhez pedig arra van szükség, hogy egy-egy művészeti projekt során bizalommal oszthassuk meg másokkal intuícióinkat. El kell hinnünk, hogy ha a katarzishoz egy közös ugrásra van szükség, a kellő pillanatban mindenki elrugaszkodik a földtől.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.