„AZ AVANTGÁRD EGY MÛVÉSZETI FOLYAMATOT JELZÕ KATEGÓRIÁBÓL EGYETEMES MAGATARTÁS- ÉS LÉTEZÉSKULTÚRA FOGALMÁVÁ VÁLHAT” [SZKÁROSI: 2006: 18].

„Mi az, hogy avantgárd?” – ezt a kérdést tette fel Szkárosi Endre, mikor 2006-ban kísérletet tett a formabontó mûvészet meghatárogzására. A bevezetõ fejezet sorai között, mely a Terminológiai polifónia az avantgárd tendenciák értelmezésében címet viseli, megtalálhatjuk a megfelelõ teoretikus alapot, a formabontó művészeti szintézishez. Szkárosi szerint, a művészet, a kultúra paradigmaváltásai megelõlegezik a nagyobb léptékû szellemtörténeti változásokat. E paradigmaváltások és a történelmi-társadalmi-kulturális változások között egyértelmû kapcsolat áll fenn.

A témában illetékesek számára remélhetőleg már-már triviális, hogy az anarchia tartalmának meghatàrozásához a kifejezés nyelvi átalakulását vesszük alapul. Történetesen azt, hogy az elmúlt párszáz évben a rombolás felől az alkotás, a vérengzés felől az erőszakmentesség felé tolódtak el a szó nyelvi jelentésrétegei. Az anarchia kortárs olvasata: uralom (erőszakos központi nyomás) nélküli rend. Ez egy olyan közösségi alternatíva, mely a résztvevők szabadságát egyéni felelősségvállalásuk függvényében szavatolja. Az egyének együttműködése közös cél - egy igazságosabb társadalom megteremtése és fenntartása - érdekében valósul meg. A változó politikai és kulturális tendenciákkal párhuzamosan, az ellenállás formái, lehetőségei is sokszínűek. A lázadás, ellenzékiség szubkultúrái dinamikusan változó, a mindenkori aktuálpolitikához alkalmazkodó - vagyis azt kijátszó - csoportok.

A politikusok elveszik a színészek munkáját. Zavart agymenésük a nyilvánosság előtt, hol abszurdba, hol groteszkbe hajlik. A békemenet mégis felvette a kesztyűt a kormánypropaganda dramaturgiai érvágásával. Az uralmi centrumot túlzó retorikus gesztusokkal figurázva ki, a Kutyapárt és a FASZ (Felcsúti Anarchista SZínház) újra érvényt szerzett a kortárs művészet kritikai érájának. A többezer aktív résztvevőt felsorakoztató utcai performance teljes mértékben kifacsarta a narancshatalmat, mi közben végső soron támadhatatlan maradt.

A Radikális Esztétikai Bizottságának tevékenységét fémjelző gondolat: IGEN, SŐT! Az improvizáció egyik alaptézise - az anarchista ismeretelmélet kontextusában -, hogy: a helyett, hogy a mindennapi élet mintájára, minden spontán ötlettől, és ajánlattól egyből elzárkóznánk; kimozdulunk a konfortzónánkból, és NEMET MONDUNK A NEMRE. Így lehetőségünk van a játék során tesztelni a legszélsőségesebb lehetőségeket is. A nézőpontok pluralitása (sokszínűsége) okozta konfliktus a drámai szituációbol bontakozik ki, majd annak kontextusában oldódik fel. A művészeti produkcióban a különböző perspektívák szintézise valósul meg.

Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy az utcai zavargásokkal megérkezett a fesztiválhangulat a fővárosba. A nyilvános tereket, utcákat újra a civilek népesítik be, és veszik birtokba. A spontán demonstrációk, térfoglalások, akciók és a tüntetések a napokban a lázadó, kritikus attitűd térnyeréséről árulkodnak. Persze e törekvéseket külön-külön, és egymás metszetében is meg kell vizsgálnunk, hogy valami érdemlegeset is mondhassunk a forradalmi cselekvés kortárs lehetőségeiről. Ez az elkövetkező hetek feladata; tematizálni kell a társadalmi, kulturális és politikai megújulás alternatíváit. Szerveződni kell, és fórumot nyitni a formabontó ötleteknek.

A vasárnap többszörös orgazmust hozott a lázadás szerelmeseinek. Először is nagy tömeget generáló, látványos civil megmozdulás tanúi lehettünk a CEU-s tüntetésen, majd egy spontán térfoglalás sikerét könyvelhettük el az Oktogonon. Mesébe illő jelenet volt: a rendőrök körbevették a tábort verő demonstrálókat, és a FASZ (Felcsúti Anarchista SZínház) Autonóm területté avatta a blokád alá vont kereszteződést. Rengeteg legendás aktivista arc volt jelen, mint pl. a Ligetvédők harcos hercegnője (Nikó), vagy Londonból szabadult occupy arcok, de akár anonok is... szóval úgy éreztem, most valami különleges, megismételhetetlen esemény részese vagyok. Végre torkom szakadtából kiálthattam a rendőrök arcába, hogy: MIÉNK AZ UCCA! ELŐRE, ELLENZÉK!

Erdély Miklós kiáltványa a (poszt)-neoavantgárd magatartásról, olyan elveket és kulturális mintákat foglal keretbe, melyekkel általánosan jellemezhető a formabontó művészeti karakter. Az alkotás irányelvei, programja: az egyéni  felelősség (illetékesség) felismerése. Az alkotónak tudomásul kell vennie, hogy a világban történő jelenségek közvetlenül vagy közvetve őt is érintik, s az intézményes formákon kívül - s ez, egyébként sarkalatos pontja a koncepciónak - minden lehetőséget meg kell ragadnia az igazságtalanságok kompenzálása érdekében: ez az „illetékes lét” tartalma. A művészeti tevékenységhez, mint hivatáshoz tartozó attitűd, életmód-stratégia... alternatív társadalom-olvasatból származik.